Embedded Files
Tudja meg, hogy milyen problémák foglalkoztatják a lakosságot!
Magyar viseletek a XVII. század_közepéről
Bocskai István a hajdúi között - rézkarc
Magyar fegyverek a XVI. és XVII. századból
Kik is voltak a hajdúk? A fegyveres marhahajcsároktól a kiváltságos katonanemzetig
A magyar történelem lapjain gyakran felbukkan a "hajdú" elnevezés, amely egykoron egyet jelentett a rettenthetetlen, fegyverforgató népréteggel. De kik is voltak ők valójában, honnan ered a nevük, és hogyan váltak a királyság egyik fontos katonai és társadalmi tényezőjévé? Szakkcikkünkben közérthető módon járjuk körbe a hajdúk izgalmas történetét.
A név eredetének homálya
A "hajdú" szó pontos eredete a mai napig vitatott a nyelvészek és történészek körében. Két fő elmélet létezik, amelyek egymás mellett élnek a köztudatban.
Az egyik, és talán a legelterjedtebb nézet szerint a szó a magyar "hajtó" szóból ered. Eszerint a hajdúk eredetileg fegyveres marhahajcsárok voltak, akik a hatalmas gulyákat kísérték a nyugat-európai piacokra a 15-16. században. Ez a veszélyes foglalkozás megkövetelte a fegyverforgatásban való jártasságot, hiszen meg kellett védeniük a rájuk bízott értékes állatokat a rablóktól és a vadállatoktól.
A másik elmélet a török eredet mellett érvel. A "haiduk" vagy "hayduk" szó az Oszmán Birodalomban is ismert volt, és általában fegyvereseket, útonállókat, vagy éppen a fennálló hatalommal szembeni balkáni szabadságharcosokat jelölt. Elképzelhető, hogy a magyar nyelvbe is ebből az irányból került át a kifejezés, és a törökök nevezték így a magyar gyalogos katonákat. Bármelyik elmélet is álljon közelebb az igazsághoz, annyi bizonyos, hogy a 16. századra a hajdú elnevezés egyre inkább összeforrt egy sajátos, fegyveres életmódot folytató társadalmi réteggel.
A pásztorbotot felváltja a puska: A hajdúság felemelkedése
A 16. századi Magyar Királyság viharos időszaka – a török hódítás, az ország három részre szakadása és a folyamatos háborúskodás – ideális táptalajt biztosított a hajdúság megerősödéséhez. Az Alföldön a török pusztítás miatt számtalan falu néptelenedett el, és rengetegen váltak földönfutóvá. Ezek a nincstelen, de a fegyverforgatáshoz értő emberek tömegesen csatlakoztak a hajdúkhoz.
Ekkorra már nem csupán marhacsordákat védelmeztek. A magyar főurak és végvári kapitányok felismerték a hajdúkban rejlő katonai potenciált, és zsoldosként kezdték alkalmazni őket magánhadseregeikben és a végvári harcokban. A hajdúk híresek voltak vakmerőségükről, szívósságukról és portyázó hadviselésükről. Ugyanakkor hírnevük kettős volt: sokszor fosztogató, törvényen kívüli elemként tekintettek rájuk, akik a békés lakosságot is sanyargatták.
Bocskai István és a hajdúk letelepítése: A kollektív nemesség
A hajdúk történetének legfontosabb fordulópontja Bocskai István 1604-ben indult Habsburg-ellenes felkeléséhez köthető. Bocskai felismerte, hogy a császári zsoldosok ellenében a fegyelmezetlen, de harcedzett hajdúk jelenthetik a siker kulcsát. Zsoldjába fogadta őket, és vezetésével a hajdúsereg döntő győzelmeket aratott.
A szabadságharc győzelmes lezárása után Bocskai nem feledkezett meg hűséges katonáiról. Történelmi jelentőségű tettként, 1605. december 12-én a korponai országgyűlésen kiadott oklevelével közel 10 000 hajdú vitézt nemesített meg és telepített le saját, tiszántúli birtokain. Ezzel létrejöttek az úgynevezett "öreg hajdúvárosok": Böszörmény (a mai Hajdúböszörmény), Dorog (Hajdúdorog), Hadház (Hajdúhadház), Nánás (Hajdúnánás), Szoboszló (Hajdúszoboszló) és Vámospércs.
Ez a letelepítés nem csupán otthont adott a korábban kóborló hajdúknak, hanem egyedülálló jogállást is biztosított számukra. Megkapták az úgynevezett "hajdúszabadságot", ami kollektív nemesi kiváltságokat jelentett. Ennek értelmében:
Mentesültek a földesúri szolgáltatások és az állami adók fizetése alól.
Önálló közigazgatással rendelkeztek, amelyet a maguk választott kapitányai és hadnagyai irányítottak.
Legfőbb kötelességük a katonáskodás volt: a fejedelem vagy a király hívó szavára fegyvert kellett fogniuk.
Ezzel a lépéssel Bocskai egyrészt megoldotta a kóborló hajdúk által jelentett társadalmi problémát, másrészt egy hűséges, állandóan hadra fogható katonai erőt hozott létre, amely a későbbi évszázadokban is a magyar függetlenségi törekvések fontos bázisa maradt.
A hajdúk öröksége
A hajdúvárosok később létrehozták a Hajdúkerületet, amely egészen 1876-ig önálló törvényhatóságként, a vármegyékkel egyenrangú közigazgatási egységként működött, székhelye Hajdúböszörmény volt. A hajdúk leszármazottai büszkén őrizték kiváltságaikat és katonáskodó hagyományaikat, részt vettek a Rákóczi-szabadságharcban és más fegyveres küzdelmekben is.
Ma Hajdú-Bihar vármegye neve és a hajdúvárosok ("Hajdú-" előtagja) is ennek a harcos népcsoportnak az emlékét őrzi. A hajdúk története kiváló példája annak, hogyan válhat egy társadalom peremén élő, fegyveres csoport a magyar történelem és nemzet alakító tényezőjévé, örökségük pedig a szabadságszeretet és a katonai erények szimbólumaként él tovább a magyar köztudatban.
A hajdúk fegyverzete a 16-17. században: A puskás gyalogosoktól a szablyás vitézekig
A hajdúk fegyverzete a 16-17. században: A puskás gyalogosoktól a szablyás vitézekig
A kora újkori magyar hadtörténet egyik legmeghatározóbb katonai eleme a hajdúság volt. A 16. század második felében felemelkedő, majd a 17. században rendi és katonai tényezővé váló hajdúk fegyverzete és harcmodora tökéletesen tükrözte a kor hadászati változásait, ötvözve a nyugati tűzfegyver-forradalom vívmányait a keleti lovas harcmodor hagyományaival. Felszerelésük a célszerűséget és a hatékonyságot helyezte előtérbe az uniformizált megjelenéssel szemben, ami lehetővé tette számukra, hogy sikeresen vegyék fel a küzdelmet a kor két nagyhatalmának, a Habsburg és az Oszmán Birodalom reguláris hadseregeivel is.
A hajdú fegyverzetének gerince: A tűzfegyverek
A hajdúk katonai sikereinek és harcászati jelentőségének kulcsa a tömeges és fegyelmezett tűzfegyver-használat volt. Míg a nyugat-európai hadseregekben a pikás és muskétás egységek aránya lassan tolódott el a tűzfegyverek javára, a hajdú gyalogság szinte kizárólag puskával felszerelt katonákból állt.
Puskák (arkebúzok): A hajdúk által használt legelterjedtebb lőfegyverek a 16-17. század fordulóján a kanócos és a kerekes lakattal ellátott gyalogsági puskák, más néven arkebúzok voltak. Ezek viszonylag nehéz, elöltöltős fegyverek voltak, melyek hatásos lőtávolsága 100-150 méter körül mozgott. A hajdúk mesterien bántak ezekkel az eszközökkel, és a korabeli leírások szerint rendkívül fegyelmezett sortüzet adtak le, gyakran térdelő vagy fekvő testhelyzetből, a híres "tüzelési sündisznó" alakzatot felvéve. A fegyverekhez szükséges lőport lőporszarukban, a golyókat pedig oldaltáskában tartották.
Pisztolyok: A lovas hajdúk felszerelésének fontos részét képezték a rövidebb csövű pisztolyok. Általában egy vagy több kerekes lakatos pisztolyt hordtak maguknál, amelyeket a nyeregkápára erősítettek. Ezeket a fegyvereket a lovasroham közvetlen megindítása előtt, vagy a közelharc során használták, megbontva az ellenséges vonalakat.
A közelharc fegyverei: Szablya, fokos és társaik
Bár a tűzfegyvereké volt a főszerep, a közelharc elkerülhetetlen volt a korszak csatáiban. A hajdúk fegyvertárában a hagyományos magyar és kelet-európai fegyverek domináltak.
Szablya: A hajdúk legfontosabb és legszemélyesebb közelharci fegyvere a magyar szablya volt. Ez az egyélű, ívelt pengéjű fegyver kiválóan alkalmas volt mind vágásra, mind szúrásra, lovas és gyalogos harcban egyaránt. A hajdúk által használt szablyák általában egyszerűbb, funkcionális darabok voltak, markolatgombjuk gyakran volt visszahajló, úgynevezett "kacsafejes" formájú. A fegyver nem csupán harci eszköz, hanem a vitézség és a szabad ember szimbóluma is volt.
Fokos: A szablya mellett a fokos a hajdúk másik jellegzetes fegyvere. Ez a rövid nyelű, baltafejjel és gyakran hegyes fokkal ellátott eszköz rendkívül sokoldalú volt. Közelharcban áttörte a páncélt, hatékony volt a szűk helyeken vívott küzdelemben, ugyanakkor a tábori élet során szerszámként is funkcionált. A harci fokosok nyele hosszabb, feje pedig masszívabb volt a pásztorok által használt változatoknál.
Csákányfokos és harci csákány: A fokos nehezebb, kifejezetten páncéltörésre kifejlesztett változatai is előfordultak a hajdúk fegyvertárában. Ezek a fegyverek képesek voltak áthatolni a korabeli vértjezeteken, így félelmetes fegyvernek számítottak a nehézlovasság ellen.
Kopja: Bár a tűzfegyverek terjedésével a kopja mint fő lovassági fegyver háttérbe szorult, a hajdú lovasság a 17. század elején még alkalmazta, elsősorban a kezdeti, lendületes rohamok során.
Védőfelszerelés: A praktikum mindenek felett
A hajdúk harcmodora a mobilitáson alapult, ezért a nehéz, teljes testet fedő páncélzatot kerülték. Védőfelszerelésük a korabeli könnyűlovasság és gyalogság jellegzetes darabjaiból állt.
Sisak: A legelterjedtebb védőfelszerelés a nyílt arcú, gyakran mozgatható orrvédővel ellátott sisak volt. A magyar és török mintára készült, kúpos formájú sisakok, valamint a nyugati típusú, egyszerűbb gyalogsági sisakok (pl. "pappenheimer") egyaránt előfordultak.
Vértezet: A teljes vértet csak a tisztek és a módosabb hajdúk engedhették meg maguknak. Gyakoribb volt a mellvért, esetleg a láncing vagy a bőrből és fémlemezekből készült, könnyebb védőruházat. A többség azonban nem viselt semmilyen testpáncélt, ami növelte mozgékonyságukat a csatatéren. Pajzsot a gyalogos hajdúk már ritkán használtak, mivel az akadályozta őket a puskaforgatásban.
Összességében a hajdúk fegyverzete a kor hadászati innovációinak és a helyi hagyományoknak a hatékony ötvözete volt. A puskára és a fegyelmezett sortűzre alapozott harcmodoruk, kiegészülve a szablyával és fokossal vívott elszánt közelharccal, egy olyan ütőképes katonai erőt hozott létre, amely döntő szerepet játszott a tizenötéves háború és a Bocskai-szabadságharc kimenetelében, és tartósan beírta a hajdúságot a magyar hadtörténelem dicsőséges lapjaira.
Page updated
Google Sites
Report abuse